Oldal kiválasztása
Öt napot töltöttem Karácsony előtt a pszichiátrián. Most mi van? Hogy jön ez ide? Ha édesanyámat kérdeznétek, ő csak sóhajtana, ismer már – sosem szerettem magamban tartani a rossz dolgokat. Ha rossz jegyet kaptam, már köszönés előtt azzal kezdtem, hogy elmondtam. Mindig is szerettem hamar megszabadulni a nehéz dolgoktól, mint a baj, bánat, búskomorság, butaság, bűntudat. Aputól meg azt tanultam, hogy ha tudja János, tudja már az egész város. Igaz ő más szövegösszefüggésben használta – ledér nőkkel kapcsolatban. Mivel a munkahelyemen, a családomban, a szűk baráti körömben mindenki tudja, és óvó pillantásokkal méregetnek, kímélnek, tudja hát meg mindenki ezt az élményt is. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Jó volt! Megérte. Feltöltődtem, tanultam magamról és másokról is. Szerintem mindenkinek ki kéne próbálni pár napot, hogy tudja a súlyát bizonyos szavaknak, tetteknek. A buta, bolond, fogyatékos hamar kicsúsznak, még olyan ártatlan helyeken is, mint az iskola, vagy az óvoda. A pszichiátrián egyszer sem hangzott el. Igazából csak megfigyeltek bennünket. Kicsit olyan volt bent, mint ahogy én tartom a jószágaimat. Biztosították nekünk az ételt, italt, fekhelyet, fürdést, és hagyták, hogy a kijelölt területen szabadon mozogjunk, beszélgessünk, éljünk. Az első főiskolai oklevelemet munkavállalási tanácsadóként szereztem, dolgoztam is ekként, sőt tanítottam is a GATE tanárképző főiskoláján. Most láttam csak igazán, milyen hiányos tudással bocsátottak bennünket utunkra, némi mesterkélt aktiv figyelési és kérdezési technikával felvértezve beteg-, és súlyos személyiségzavarral élő emberek megsegítésére. A mostanra megszerzett élettapasztalatommal viszont élveztem, olyan volt, mintha én lennék McMurphy a Száll a kakukk fészkére című filmben, csak itt nem volt gonosz nővér, az orvosok meg valódi angyalok voltak. Mindazonáltal fantasztikus flow élmény volt ahogy jöttek a társaim, körém ültek, rácsodálkoztak arra, amiket mondtam. Az első emberkét – akiről ma írok -, Krisztiának hívták. Olyan volt, mint egy kövér, csuhás barát. Száznyolcvan kilója, bariton, testes hangja, amely még halkan is megrezgette az ablakokat, tekintélyt parancsolt. Első estémen cigizni hívott vacsora után, de bevettem már a gyógyszert, ezért az egy hét nem alvást követően, végre úgy aludtam, mint akit fejbe kólintottak.  Hogy szavamat ne felejtsem, ezért kerültem be. Túl sokat vállaltam tavaly, és nem hagytam időt aludni. Egy évig napi öt órákat aludtam, az utolsó héten pedig csak napi egy-kettőt. De térjünk vissza keresztény nevű, hatalmas cimborámhoz. Hajnalban felébresztett, hogy menjek ki vele beszélgetni, és rögtön azzal kezdte, hogy csalónak nevezett, aki becsapta őt, mert nem mentem cigizni, ezért tíz százalék esélyt ad nekem, hogy bármit mondjak, annak igazságtartalma van. Jól indul, gondoltam, innen kihívás visszaküzdeni magát az embernek. Hallgattam hát. Hagytam, hadd beszéljen. Hogy kerek legyen a kép, azzal kezdte,  hogy árnyalta hogyan ütne ki engem a falujában, a kocsmában, meg beszélt a kutyájáról, amelyik tudja a regulát, mert nem mer sem előtte, sem mögötte menni. Azt csinálja, amit mond.
  • Meg van törve! – vágtam közbe. 
Na itt már emelkedett, hogy lekever egyet, és elmondta, hogy ezzel most vérigsértettem, meg amúgy is, most már semmit sem hisz el nekem, vagyis a tíz százalékom lement nullára. Parádés. Mit tehettem, azt mondtam neki, amit olyankor szoktam, amikor valaki fenyeget – én végighallgattalak, pedig te meg akartál verni, és az életemet fenyegetted, most kérlek tisztelj meg azzal, hogy te is végig hallgatsz. Kicsit ágált, meg valami szaktekintély nevét mondta el, aki egy Borderline szindrómásokkal foglalkozó weboldal agytrösztje, amely oldalnak ő az üzemeltetője. Mivel beismertem, hogy életemben nem hallottam a nevét, gunyorosan rámförmedt, akkor mit akarok neki mondani, nem tudok én semmit. Elkezdtem hát mesélni neki a kecskéimről. A kecskék mindenkor jó beszédtémát jelentenek, és már számtalanszor mentettek meg vesztes helyzetből, most is így történt. Miután kezdett ásítozni, láttam, ez a melák már nem fog bántani. Egy kérdéssel ugrottam át a kecskékről az emberekre.
  • Te hogyan foglalnád össze egyszerűen, amit a Borderlineosokról tudni kell?
  • Azért vagdalják magukat, főleg a vénájukat, mert látni akarják, hogy élnek.
Végre valami, gondoltam, amin el tudok indulni.
  • Tudod én hogyan nézem meg, és bizonyosodom meg afelől, hogy a kecskéim jól élnek?
  • Na hogy?
  • Megnézem a székletüket. A kecskebogyó, ha egészséges, tojásdad, mint a drazsé. Szép fényes. Ha híg, túl gyorsan megy át rajtuk, vagy bakteriális-, esetleg vírus-, vagy parazita fertőzésük van. Előfordulhat mérgezés is. Ha kemény a székletük, bezabáltak abrakból, vagy túl lassan élnek, keveset moznak. Ha valaki megmondaná ezeknek a betegeknek, hogy ne a vérüket, hanem a székletüket nézzék, valószínűleg segítene rajtuk.
  • Nem olyan egyszerű ez – mondta -, mert análisan fixálnak, és képesek véresre dörzsölni a feneküket.
Érzitek a változást? Körülbelül fél órát beszéltünk, és onnan, hogy velem mossa fel a padlót a kocsmában, eljutottunk az anális fixációig, nem rossz a zárt osztályon… Azért a kisördög csak bujkált még bennem, és kihívtam egy szkander mérkőzésre, mert kíváncsi voltam az erejére . Mondtam neki, ha legyőz, akkor nem kell hinnie nekem, ha viszont én győzöm le, gondolkodjon el azon, hogy nem akartam megbántani amikor nem mentem vele cigizni, hanem csupán beájultam a gyógyszertől. Akkor nem tudtuk lejátszani, mert a nővér közbeszólt, hogy nemsokára reggeli, menjünk fürödni.  Azért a nap végén, többedmagunkkal volt egy szkander körmérkőzés, és miután mindkét kézzel leraktam, többet nem akart verekedni velem. A történethez hozzátartozik, hogy másnap összeismerkedtem egy borderlineos bátyával, akinek a jobb keze tele volt frissen összevarrt vágásokkal. Neki is elmondtam a kecske kakis történetet, nagyon mosolygott. Harmadnap átkerültem a zárt osztályról a rehabilitációs osztályra, ahol semmi más dolgom nem volt, mint aludni, sakkozni és beszélgetni Dáviddal és Lajos bátyámmal, meg tévét nézni. Olyan volt, mint egy all inclusive hotel, ahol száz forint is sokat ér, mert ennyiért vesztegették a kávét. Egyik cigiszünet alkalmával kint beszélgettünk a folyosó, Dávid meg én, és jött ki az előbb emlegetett bátyóka, kinti ruhában, csupa mosolygós arccal. Hazaengedték. Megszorítottuk egymás kezét, és jó egészséget kívántunk. Boldog voltam, igazi karácsonyi csoda tanúja lehettem. Mivel szeretném valahogy átadni ezt a csodát, arra gondoltam, adok valamit ajándékba neked, aki elolvastad ezt az írást. Álljon itt egy valószínűleg ugyancsak Borderline szindrómával küszködő csodálatos elme verse, a Születésnapomra, hisz éppen ma van ennek is a napja.   A madár