Oldal kiválasztása
“Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” – írta Tamási Áron az Ábel Amerikában című regényében. Én is éltem már pár helyen. Tudom milyen érzés, hogy fél év után végre magyar szót halljon az ember. Amikor Kínában éltem egy évig az volt a heti szeánszom, hogy indavideón megnéztem heti egy Magyar népmesét. Azért csak egyet, mert ezen az oldalon felnőtt videók is vannak, amiket kiszűrt a Nagy kínai tűzfal és három napra blokkolta az IP címemet. Megtanultam kézzel beírni, és addig írtam be az újakat, amíg egy nap után beengedett, szóval egy idő után már meg mertem kockáztatni két mesét is. Felértékelődik az otthon, a hon, a haza, ha az ember idegenben él. Igaz én már eleve úgy születtem Magyar állampolgár édesapától és nagyapától, hogy nem költöztünk sehová, én mégis román lettem, legalább is az anyaország-beliek szerint, hisz Nagyvárad, az egykoron harmadik legnagyobb magyar város, sajnos átkerült a vonal túloldalára, amikor átrajzolták Európa térképét. Az egyik első román szó, amit meg kellett tanulnom épp ez volt: “bozgor”, azaz hazátlan. Mélyen átérzem a földim, a másik bozgor sorait, amivel az írásomat indítottam, rögtön a cím után. Kérlek becsüljétek meg az otthonotokat, formáljátok, alakítsátok olyanná, hogy jól érezzétek magatokat benne. Sokáig otthonomnak tekintettem Gödöllőt, édesapám is ott lelt örök békére, porait rejti az a föld, amit igazán szeretett, de engem tovább hajtott a szívem, most végre úgy érzem jó helyre gyüttem, innen már nem megyek tovább. Szerettem édesapámat, ő nevelt igazságtudatra, tőle tanultam meg, hogy a magyar a legősibb élő nyelv, a mi regéink, meséink minden tudást át tudnak adni gyereknek, felnőttnek egyaránt. Megszerettette velem a földet, és kijelölte számomra az utat. Eleinte együtt jártuk a csillagösvényt, ma már csak az én lábam koptatja a port. Ő elment. A legjobb emlékeim között, fura mód, az egyik legszebb éppen a temetése. Zimankós télből hirtelen tavasz lett. Végakarata szerint a kertünkben helyeztük örök nyugalomra hamvait. Ott állt mellettem a református lelkész és megáldotta a nyughelyét, elmondta beszédét, utána én ragadtam magamhoz a szót. Egy mesét írtam az emlékére – végig mondtam könnyek nélkül -, nehéz volt. Ott volt a gödör, a fejnél a kpojafa, amit magam faragtam neki keleti ostorfából, tetején egy sólyom ül, ő vigyázza a sírt, mint ahogy a turulmadár védi nemzetünket. Amikor föld és virág került a hantra díyz sortüzet adott le a lilaakác. Varázslatos volt. Én még ilyet nem láttam. A természet ünnepelte a kertészt, aki megtért az anyaföldbe. A református lelkész, Károly bátyám, odasúgta nekem: – Lám a természet is lehet templom! – mélyen belém vésődtek szavai. Nagy igazságot mondott akkor. Isten temploma az anyatermészet, tökéletes. Azóta sokat tanultam a paraszti létből: jószágaim, szőlőm, gyümölcsösöm van. Sok mindent meg tudok csinálni, de még rengeteg van amit meg kell tanulnom. Erdő mellett lakom, szeretem, ha ott estéllik rám. Szeretek madárcsicsergésre ébredni, az erdő lágy sóhajára nyugovóra térni. Otthonra leltem. Van egy gyönyörű népdal, amelyet könnyes szemmel hallgattam kínában, amit még az ottani videomegosztó klónportálon is megtaláltam, a Youku-n. Hallgassátok szeretettel. Kívánom, hogy mindannyian otthonra leljetek. Adjon Isten jó éjszakát!