Oldal kiválasztása

Robert Merle egy zseniális regényt írt arról, hogyan lehet teljes életet élni a halál árnyékában. Ha a napi eseményeket nézzük, manapság is olyan a fenyegetettség, mint háborús szükségállapotban, igaz csak azok számára, akik komolyan veszik a helyzetet. Ugyanis sokan, sőt egyre többen vannak azok, akik belefásultak, vagy már eleve azt gondolták, hogy ez ami van, a Covid járvány, egy oltári nagy hülyeség. 

Én szeretek élni, és szeretem, ha történik valami, ezért arra gondoltam, hogy komolyan veszem a történéseket, és elhiszem, hogy nagy a baj, vagyis létjogosultsága van a játéknak.

Most épp azt játszom, hogy két napra tervezek. Két nap az élet. Hozzam hát ki belőle a legtöbbet. Tegyek meg annyi értelmes dolgot, ami belefér a napba. Mosolyogjak eleget. Nézzem a szeretteimet, mintha csak két napom lenne hátra, mondjam ki elégszer, hogy szeretlek. Ne essek túlzásba, és ne billenjek át abba az állapotba, hogy mindent elfogadjak, hanem, ha valami nem tetszik, mondjam ki. Addig mondjam, amíg lehet, amíg itt vagyok. Hisz holnapután ki tudja mi lesz.

Annyi minden történik körülöttünk, és nagyon nincs beleszólásunk. Tudjuk befolyásolni, hogy mi legyen az oltásban? Nem. Tudjuk befolyásolni, hogy milyen korlátozó intézkedéseket hoznak? Nem. Tudunk változtatni azon, mitől lesz jó idő, vagy rossz? Nem.

Annyi minden van amit el kell fogadnunk, hogy kár azzal töltsük az időt, mi derül ki a végén, ki hülyített kicsodát. Persze, ha ehhez van kedvünk, ha az utolsó két napot azzal töltenénk, hogy mindenféle hírt elolvassunk, megnézzünk, ám legyen.

Számomra fontosabb a szűk környezetem és saját magam.

Olyan az otthonom, hogy nyugodtan hátra lehet hagyni? Ha nem, akkor mit tudok szépíteni, javítani rajta két nap alatt?

Olyan vagyok, amilyen szeretnék lenni? Ha holnapután találkozom a teremtőmmel, elégedett lesz velem?

Min kell fejleszteni? Mi az amit így kell elfogadni?

 

Nagy dolgokat nem lehet elérni két nap alatt, de van, amit igen. Ha van valaki, akivel szeretnék beszélni, megpróbálom megtenni, és érezni fogja, hogy fontos nekem. Természetesen mindenkire nem jut időm, ezért írok, mert mindenki fontos számomra, aki olvassa a bejegyzéseimet. Szeretek írni.

 Az elmúlt évben annyi eszmefuttatás született, ha könyvben kiadnám, már jó vaskos kötet lenne. Ha ez az utolsó írásom, akkor legyen frappáns és humoros is picit. Igaz, a poén nem jön parancsszóra. 

Hát nem is erőltetem. Nekem kell a hallgatóság, a helyzet, hogy megszülessen a vicc.

Láttam ma egy paplan formájú felhőt. Meg kellett állnom lefényképezni. Olyan volt, mint egy tollpihe a hegy felett.

Reggel napsütéses hófödte domboldalon baktattam keresztül. A szőlőbe mentem metszeni. Szinte harapni lehetett a mínusz nyolc fokos tiszta levegőt. A nap ragyogott, én meg – mint gyermekkoromban -, lehunytam a szemem és személy fotót készítettem róla. Aztán eljátszadoztam a fényes folttal, ami a káprázat után a szemfedelemen maradt.

Még nem találtam ki, mi legyen a lenyesett vesszőkkel. Már gondolkodom egy gereben fabrikálásán. Van egy méteres korlátsínem, amin keresztülpöckölök pár faágat, végül nyélbe ütöm. Ha elég jól sikerül, legközelebb úgy megyek ki, hogy magam mgé kötöm a gerebent, elől metszek, hátul söprögetek. Ha megizzadok, a kötélen lefolyó cseppek lesznek a farvizem, amin akár haza is evezhetek.

Ha kérdik -min utaztál? – majd mondom, gereben.

Tudom erőltetett a kép, de ezt dobta a gép, a szemem előtti belső kép.

Nézhetném Cili mamát, az operatív törzset, Biden bát, vagy a rémprófétákat, akik világvégével riogatnak, de ők már uncsik. Egyszer élünk! Két nap az élet, hát álmodjunk szépet.

 

a madár