Oldal kiválasztása

Ma olyan dinnyét sikerült venni, mint máskor augusztusban. Eszembe juttatták gyermekkorom dinnyeevéseit. Apu általában a legszebb, legnagyobb dinnyéket hozta haza a földekről, ha már ő volt a mérnök, ennyire hajoljon maga felé a keze. Emlékszem egyszer egy tizenkét kilósat hozott. Hosszú, csíkos dinnye volt sárga pöttyös barna magvakkal. Nagykanállal ettük. Bátyám meg én azon versenyeztünk, kinek szakad át előbb a barlangja, ugyanis a magoknál barlangszerűen kivájtuk a dinnyét, csak a közepe maradhatott, szigorúan végighúzódva a héjig. Ha nem voltunk óvatosak a kanállal és leszakadt egyik oldalon, akkor vesztettünk. Lehet csak én tartottam be a szabályt, bátyám csak élvezte az evést, nem tudom. A lényeg, hogy mesterien tudtam vájkálni az érett gyümölcsben.

A másik emlék a kánikuláról a saját forró testem, ahogy szivárog oldalamon az izzadság és olyan pozíciót kell felvenni az ágyban, hogy ne melegítsem saját magamat. Nem bírtam a nagy meleget, ma már kevésbé zavar, mint régen. Jó visszagondolni a napsütésre, ahogy a reggeli sugár átszűrődik a redőny résein. Hunyorogva néztem és játszottam a porszemeken megcsillanó fénnyel. Eszembe jut, ahogy naponta kimentünk a Körös partra. Amikor voltak kutyáink, őket is megúsztattuk. Egy nyár úgy telt el, hogy a barátokkal minden nap kint lógtunk. Ugráltunk a barna vízbe, a védőangyalainknak annyi munkát adva, hogy a végén lehet szabadságra mentek, vagy haza, mikor lefeküdtünk végre.

Egyszer egy rozsdás drótba ugrottam talppal. Nem tudom, hogy lehettem olyan szerencsés, de a talpam oldalán lévő bőrbe szaladt bele három centi mélyen, így könnyedén és szinte vérmentesen ki is jött. Kicsit lemostam a sekély vízben, a part mellett, aztán mentem vissza játszani.

Akármilyen kínlódásnak tűnik most a kánikula, évekkel betakarva a régiek szép emlékek.