Oldal kiválasztása

Csendesen elmerengőnek tűnt, ahogy ott ült a hátsó padban. Csak a csillogó szürkéskék szemek villogták a leplezett agressziót. Csak ült, simogatta felső ajkát, és forgatott valamit a fejében.

Odakint hirtelen felüvöltött a szél. Peregtek a zöldessárga nyárutó levelei a virágos kőrisről.

Most megmozdította ajkait, mintha enne, aztán orrával érintve jobb kezét, ráhajolt a papírra. Baljában pörgette, csóválta a tollat-

Most hirtelen rám pillantott. Vajon mi járhat a fejében. Felugrott, és mosolyogva kihozta a dolgozatát. – Végeztem! – mondta széles mosollyal az arcán.

‘Én is kész vagyok…’ – gondoltam.

Megindult a nyüzsgés az osztályban. Összenézések, huncut mosolyok, egy-egy jelzés a tollal. 

A szemek ferdülnek, és éles szögben kitekerednek, ahogy oldalvást pillantva megszerzik a még hiányzó válaszokat néhányan.

Jó kis dolgozat, amolyan meglepi. Nem készültek rá. Mégis örültek, mert ha ez jól sikerül, nem kell tanulniuk a hétvégén, nem kell újat írniuk.

  • Akkor, hogyha ez rossz, akkor ez nem lesz beírva? – kérdi az egyik iker. 
  • De honnantól rossz? A négyest még be tetszik írni?
  • Be.

Pakolnak. A nyüzsgésből kiderül, hogy nemsokára végeznek. Összeszedhetem a lapokat, és kezdhetek tanítani. Vége a nyugalomnak.

A bal hátsó sarok felé nézek. Egyenesre húzott szája fölött felém villognak a szürkéskék szemek. Most hátradől karba font kézzel. Megteheti. Itt mindenki várja a robbanást. Tudják, hogy mindenre képes.

Én csak elnézem, mint egy magasztos vadat, egy nyugodt párducot. Kedves macska és tud lenni, meg ölni is képes. Minden attól függ, milyen a kedve. És most jó a kedve.