Oldal kiválasztása

Kint a napos ég szélperceket lenget,

eszembe jut a múlt és elmerengek.

Távolban rengeteg övez egy tisztást

a kőbánya mellett barna rög jelzi az irtást.

 

Az elmúlás jár az eszemben

nincs toll a kezemben

csak a billentyű kopog

két ujjam alatt

az idő egy helyben topog.

 

Nem lelem a fonalat

hol kezdjem, édesapám

talán, ki először eszembe jut

gondolatom hozzá fut.

 

Rettegtem a haláltól

undorral gondoltam a test

bomlására, a romló

hús áporodott

szagára, mi zöld

lidérc képet fest.

 

És a természet megtanított,

hogy ott ahol szomorúság

honol, egy pillanat alatt

diadalt arat

a csoda, mely minket virágba 

borított.

 

Féltem, hogy elhalványul majd

az emlék, köd üli be

az arcképet. Tévedtem.

Álom országban hetente

látom, hogy vesz új autót

épít házat, vele

együtt lehetek.

 

Két világ van, itt fájdalom 

honol és boldogság

meg mindenféle kórság

időnként megöl az unalom.

 

Munkával telik legalább fele, 

meg a fáradtság mulasztásával.

csapongó, csapodár szerelembe

esünk újra, meg újra önmagunkkal.

 

Mert a szerelem belül van

bár tárgya kívül kísért.

A másik világ, az álom,

amint éjjel várom

fájdalommentes.

Testem lebeg.

 

Már nem félek a haláltól,

a kecskék megtanították,

hogy könnyű az elmúlás,

a lélek paták halkan futnak

az erdő hűs sűrűjébe.

 

A föld fehérre faragja a

csontot, mint néma szobrot.

Az emlék él, a világ vár

hajnalban újra rendezi

a porondot.