Oldal kiválasztása

Pünkösdkor kaszáltunk. Apósom eljött segíteni. Én csapkodtam a füvet, ő meg elegánsan lendített és vágott, a legjobb íven. Megkértem, hogy mutassa meg hogy kell. Két újjal megfogta a kengyelt – “Hát így!”

Van mit tanulnom. Rájöttem abban a pillanatban, hogy meg kell tanulnom erőfeszítés nélkül dolgozni, élni. Már fele-fele a fehér és a sötét szőr a szakállamban. Nem bírok annyit dolgozni, mint tavaly. Ha megtanulnék kevesebb erőfeszítéssel – ez a jó szó -, munkát végezni, akkor az több lenne, mint eddig bármi. Azt hiszem ezt rejti az öregség. Ahogy csökken a fizikai erőnlét, átveszi a szerepét a mozdulat kifinomultsága, persze, ha van ilyen. Ha nincs, akkor kínlódás lesz. Szeretném megtanulni, hogy könnyedén végezzem teendőimet. A tanításnál is sokat segít majd, ha van mód arra, hogy izzadság nélkül adjuk át a tudást.

Régebben féltem a megöregedéstől. Azt hittem olyan, mint amikor elfogy a kenyér kétharmada, és tudom, hogy éhes vagyok, és pillanatok alatt befalom a maradékot.

Öregkorára az ember meg tudja tanulni beosztani a kenyeret, és lehet egy katona is elég neki, nem kell három szelet, mert gazdaságosabban hasznosítja a tápanyagot a test.

Remélem én is eljutok a kétujjas szintig. De most még sok az energiaveszteség. Nem erőlködök annyit, mint fiatal koromban, de van még mit csiszolódjak.