Oldal kiválasztása

Szeretem a száraz hideget, mindig is szerettem. Tini koromban egy szál pólóban mentem ki mínusz 15-be és nem fáztam. A nyúlós öt fok sokkal rosszabb, attól hideg izzadt lesz a lábam és vége. Kilencedikes lehettem, amikor egyszer busszal fölmentünk az Aranyos völgyébe síelni. Akkor már nem a fűzős bakancs, csattintós kötésem volt, hanem valami orosz gyors kötés, nagyon menőnek éreztem magam a felszerelésemben. Akkoriban még nem volt felvonó, vagyis, ha lesiklottál, ekézve vagy oldalvást, vissza is kellett mászni a pálya tetejére. Nem volt gond vele, mert a haverokkal voltunk, még versenyeztünk is, hogy ki ér oda előbb. Sütött a nap, szúrt az orrunk szőre a mínusz húszban, de síeltünk. Csak az esés fájt. Kötött kesztyűm volt, mert a boltban ritkán lehetett kifogni vízlepergetőset, az is egyujjú volt. Aki ötujjasban sízett, annak külföldi rokonai voltak. Nekem jó volt a kötött is. Igen ám, de bármennyire is ügyesen próbáltam lesiklani, olykor-olykor csak elestem. Egy idő után ráfagyott a hópor a kesztyűmre, aztán kikezdte az ujjaim végét. Délután nem volt mese, le kellett húzzam, és berakjam a kezeimet valamelyik melegebb testrészemhez. Először a nyakamat használtam radiátornak. Ahogy kezdtek kiolvadni lefagyott ujjaim, pokolian fájtak. Már éppen nyitottam a számat, hogy üvöltsek, amikor bömbölés csapta meg a fülemet. Oldalra néztem, a hang irányába. Robi barátom a combjai között melegítette szintén fagyott kezeit, ő bömbölt és káromkodott felváltva. Keményebbnek akartam tűnni, ezért mosolyogva átraktam kezeimet a hasamhoz. Ott hamar kiolvadtak, és elmúlt a fájdalom is. Megúsztam üvöltés nélkül. Volt valami felteázott dugi likőrünk, azt körbeadtuk és beszlopáltuk pillanatok alatt. Utána már nem volt kedvünk síelni, visszamentünk a buszhoz, beraktuk a léceket és vártuk az indulást. Egy román paraszt jött oda fűrésszel a hóna alatt – Nem kell karácsonyfa? – kérdezte. Ráztuk a fejünket. Egy férfi viszont érdeklődőtt, úgyhogy a móc eltűnt a fenyvesben majd kis idő múlva visszajött egy jó két méteres jegenyefenyővel. Nem tudom hány lejt kért érte, de megkötötték az üzletet. Igen ám, de a buszsofőr hallani sem akart róla, hogy fenyőfát szállítson. Volt nagy veszekedés, kiabálás, kérlelés, de a fenyőfa végül ott maradt a busz mellett, amaz meg elindult Nagyváradra.

Most, hogy eszembe jutott ez a régi emlék, ugyanazt érzem, mint akkor, a buszon. Kár volt a fenyőért. Élhetett volna tovább. De akkoriban, a szinte háborítatlan ősrengetegben egy fa ide vagy oda nem számított.